Kedves Barátaink!
Naponta eszembe juttok, van úgy, hogy többször is.
Az egymás közti beszélgetések során megemlegettük, hogy „egy hete még ott voltunk”, aztán az elmúlt vasárnapon, hogy „két hete éppen ilyenkor búcsúzkodtunk”.
A napokban azon tűnődtem, hogy miért is van ez így, hiszen a legkellemesebb élmények is előbb utóbb emlékké halványulnak, aztán néha ritkán előjönnek.
Szentlászló azonban számomra más lesz, és egyre azt keresem, hogy miért.
Az, hogy ott lehettünk Nálatok az egy élmény volt. Elmehettünk a mi vidékünkről más vidékre, azt láthattuk, megismerhettük, találkozhattunk másokkal.
A baráti találkozók, mint a Szentlászló találkozók, mindig többek, mint az egyszerű élmény. Itt a barátainkkal találkozunk, akik mindig mindent megtesznek, hogy a vendégek jól érezzék magukat, hogy szép élménnyel távozzanak. Mindig vigyenek magukkal olyan dolgokat, ami később szép emlékké tud alakulni, amire évek múlva jó visszaemlékezni. Így volt ez eddig is minden Szentlászló találkozón.
Horvátországban Szentlászlón mindent megkaptunk, hogy szép emlékeink maradjanak. A szerető fogadtatás, a gondos, figyelmes vendéglátás, a mindenre kiterjedő hihetetlenül precíz szervezés mögött ott volt az a nag-nagy vendégszeretet, ami mindennek a mozgatója volt, és ami Rátok jellemző. A vendégszeretetetek valóban szívből jött, hiszen mint vendéglátók is mindig tudtatok természetesen vidámak lenni és felszabadultan mulatni.
Horvátországban azonban ennél is több történt. A szép élmények mellett úgy gondolom bensőnket megváltoztató érzésekkel lettünk többek. A több száz társam nevében talán nem beszélhetek, de rajtam kívül biztosan volt még néhány „szentlászlói”, akinek hasonló érzete van.
Tudom, hogy egy közel ötven éves embernek nehéz már olyan impressziót nyújtani, ami valamennyire megváltoztatja a világnézetét, Szentlászlón azonban mindez megtörtént.
Már Kovács Zoltán és felesége kedves fogadtatása során, amikor előkerültek a fotók a szenvedés idejéről, akkor kezdtem magamban csendesen pironkodni amiatt, hogy milyen keveset tudok én mindarról, ami Horvátországban a háború idején történt.
A templom melletti hősi emlékműnél, amikor Kocsis Laci beszélt a hősi harcokról, éreztem, hogy nagyon fontos dolgokról fogunk még hallani, és hogy Nektek a vendéglátóinknak is nagyon fontos, hogy ezt elmondjátok nekünk.
Eduardo a magyar zászló alatti harcokról, a horvátok és a magyarok, horvát és magyar zászló alatti közös küzdelméről beszélt. Akkor ott úgy gondoltam, hogy ez annyira fontos, hogy nem csak nekünk, az ottani vendégeknek, hanem minél több honfitársunknak is tudnia kell róla.
Kelemen Dávid által vetített film után már többen is jelezték, hogy mindezt az otthoniaknak is látniuk kell.
A két nap során sok ismeretet szereztünk. Jó tanár módjára, mindenről annyit mondatok, amennyit akkor kellett. Az emlékcsomagba is kaptunk megismerni, átélni valót. Dávid könyvét, amit - elolvasás után már másoknak is átadtunk - és a kazettát, amit többször hallgattunk végig. Eduardo írásait azóta olvasom, a Chico című filmjét is ismerem.
Jóval többet tudok, mint azelőtt, de nem csak a tudásom változott.
A legkorszerűbb elmélet szerint akkor a legeredményesebb a tanulás, ha a folyamat végén a tanuló nem csak ismereteiben, tudásában gyarapszik, hanem a befogadottak hatására a tanuló egyén maga is változik. Ezt hívják a pedagógiában konceptuális váltásnak, aminek eredményeként az újabb információt már egy megváltozott egyéniség fogadja be, éli át.
Ha a szép élmény, meghatározó élmény kifejezéseket vizsgáljuk, tudjuk, hogy nekünk ott Horvátországban mindkettőben volt részünk és kicsit másként látjuk a világot.
Köszönet Nektek mindezért és a határtalan vendégszeretetért.
Isten megáldjon Benneteket!
Forrás: http://www.szentlaszlo.eu/hirek/2008/07/29/szentlaszlo-talalkozo-emleke
